Korondi Emese @tortdimenzio néven alkot az Instagramon. Először haikukat osztott meg a felületen – amely az instaköltészet egyik legkedveltebb műfaja –, később új formákkal, írási módokkal is kísérletezni kezdett. Interjúnkban az Instagram lehetőségeiről és korlátairól beszélgettünk, de felmerült az instaköltészet és az irodalmi kánon viszonya, és az is, miért függeszti fel egyre több itt alkotó szerző a tevékenységét.
Mondj kérlek pár szót magadról!
Emese vagyok, 4 év és 5 hónapja instaköltő 😀
Korondi Emese a nevem, Marosvásárhelyről elszármazott, némiképp nehezen besorolható játékos vagyok. Az instások idősebb generációjához tartozom – ami részben érdekes, részben frusztráló is, még itt is kilógni a sorból, de azért együtt tudok élni ezzel 😀
Miért döntöttél úgy, hogy az Instagramon kezded megosztani a műveidet?
Nem volt túl átgondolt. Megelégeltem, hogy sosem érzem elég jónak az írási kísérleteimet, úgyhogy úgy döntöttem, halál a perfekcionizmusra, írni fogok naponta és valahol nyilvánossá teszem. Egyik cél az volt, hogy rendszeres írásra szoktassam magam, a másik, hogy a kritikus személyiségem vagy a komplexusaim (nevezzük a perfekcionizmus okait, ahogy akarjuk) ne fojtsák meg az írásaimat már kiskutya korukban.
Az insta lett ez a hely, indítottam egy inkognitó oldalt 2019-ben, idővel persze abbahagytam a rejtőzködést, de csak később. Az volt a szabály, hogy minden nap írok egy haikut és posztolom, akár tetszik nekem, amit produkáltam, akár nem. Nyilvános oldal volt, úgyhogy ezzel végül is felvállaltam az írásokat, még ha rejtett üzemmódban is. Igazából kíváncsi voltam mások véleményére, olyanokéra, akik elfogulatlanok, csak az írást látják és vagy tetszik nekik vagy nem, rólam nem tudnak semmit. Ezért is volt jobb az insta, könnyebb volt itt álnéven elindulni, mint mondjuk Facebookon. Tumblren is fent voltam, de azt nem igazán olvassák, legalábbis úgy tűnt.
A haiku formát azért választottam, mert kötött és szoros, gondoltam, könnyebb lesz mederbe terelni magam. Tudom, hogy a haiku több, mint 5 – 7 – 5 képlet, nem is tekinthető minden haikunak, amit ilyen címszó alatt írtam, de akkor is segített ez a keret. Ezt pár hete, egy olyan napon, amikor nehezen jöttek a gondolatok, pont meg is fogalmaztam 😀
haiku-képlet
járókeret kell
ma gondolataimnak,
csak állnak, néznek
De aztán belelendültem a verselésbe, napi szükségletté vált, relaxációs módszerré. Úgy írtam, úgy írok sokszor, mint aki nyugtatót szed 😀
Később elengedtem a haiku-formát és kötetlenebbé vált az egész.
Jelenleg az instaköltészet milyen szerepet tölt be az irodalmi életedben?
Ha az irodalmi életem alatt hivatásszerű, szakmai jellegű irodalmi tevékenységet értünk, akkor nekem nincs olyan. Más területekhez kapcsolódik a munkám, a végzettségem is más. Nem megyek bele nagyon a témába (majd a memoárjaimban), de egyik fő problémám pont ez, hogy orbitálisan pályatévesztett vagyok (most látom, kétszer mondtam ugyanazt, de az orbitális más értelemben :D).
Szóval, alapvégzettségem matematikus és matematika tanár, később szakfordító is lettem (azt már itt végeztem, az előzőt Kolozsváron), jártam még kereskedelem szakra (abbahagytam), programozó szakra (azt is abbahagytam) és digitális marketing szakra (ennek is lemaradt a legvége). Szakmai pályafutásomban van minden, rövid matektanárkodás után hosszú „mindenkedés” térinformatikában (digitális térképekhez, navigációhoz kapcsolódó fejlesztési projektekben), fordítási, szakfordítási munkák, szakmai anyagok írása (technical writing), pályázatírás, az utóbbi években elharapódzott az online marketing, honlapkészítés, elektronikus kereskedés, megspékelve pályázatos projektekkel, nem mind a szívem csücske, de munka… Mindezt különféle státuszokban, alkalmazott, aztán szabadúszó, katás vállalkozó, most már simán csak vállalkozó, annak minden előnyével és nyomorával… Azon vagyok, hogy szűkítsem a kört, ne legyek ilyen szerteágazó (csak hát kényszer, érdek, azt dolgozom, amit épp lehet).
Tevékenységem az instaköltészetben teljes mértékben kedvtelés, nem szakma. Kedvtelés, függőség. De nagyon szeretnék írni valami jót (ki nem, haha…). Egy regényt, ütőset, mint valamelyik olyan könyv, amivel szintet léptem lélekben, amikor elolvastam, van néhány ilyen. Nem egy szerény vágy, tudom, de rég bennem van ez, mint a vágyak vágya. Nem tudom, hogy fogok-e valaha ilyet írni, de az instaköltészet talán közelebb vitt hozzá.
Milyennek találod most az instaköltészet megítélését?
Nem tudom, hogy szakmai körökben milyen a megítélése, nem vagyok elég tájékozott ebben. Nem is érdekel annyira mások véleménye, de láttam ezzel kapcsolatos kirohanásokat. Úgy tűnik, kevesebbre tartják az instaköltészetet, mint a hagyományosan elfogadott fórumokon megjelenő irodalmat. Nekem ez elég abszurd, nem tudok ilyen szempont szerint különbséget tenni. Az instán publikált vers ugyanúgy vers, mint egy nyomtatásban megjelent vers. Gyengébb vagy jobb, nem a publikációs felülettől függ.
Ha egy irodalmi lapban megjelenik valami, az utalhat a magasabb minőségre, de ez nem szabály. Az meg, ha nem jelenik meg ilyen fórumon, végképp nem jelent semmit, ezer oka lehet, hogy nem jelenik meg. Van olyan költő az irodalomban, akinek életében alig jelent meg verse és a legnagyobbak közé soroljuk (Emily Dickinson tiszteletbeli instaköltő, posztjai cédulák, levelek, repülő papírok a fiókban…).
Tudom, hogy van, aki károsnak tartja az instaköltészet-jelenséget. Hogy bárki bármit publikálhat, eláraszthatja a felületet klisékkel, tucatművekkel és ezzel: 1. rontja a közízlést, 2. elfoglalja a helyet a jó alkotóktól, 3. nem emlékszem, de szokott lenni egyéb érv is. Nem értek egyet ezzel. Ha helyén kezeljük az instát, a közösségi média felületeket, akkor szerintem nem szabad ezeket olyan értelemben publikációs felületeknek tekinteni, mint az irodalomnak dedikált lapokat vagy kulturális fórumokat. Magánemberek színterei (akkor is, ha nem csak magánemberek vannak jelen), tudatában kell lennünk, hogy itt mindenki azt publikál, amit akar. Ez nem rontja a közízlést és nem is emeli. Csak annyira, mint az élet. Szerintem jó dolog, hogy lehetősége van bárkinek megnyilatkozni, kapcsolatba kerülni hasonló érdeklődésű emberekkel. Ezt különösen tudom értékelni, miután én magam akkor voltam kialakulóban, amikor ezek a lehetőségek még nem voltak. Talán másvalaki lett volna belőlem, ha lettek volna. A virtuális tér, hátulütőivel együtt, szerintem fantasztikus lehetőség, sokszorosára növeli a mozgásteret.
Persze, tud torzítani, olyan oldalak lesznek népszerűek, amik nem feltétlenül magas minőséget képviselnek, de ilyen a valóság. Hány olyan dolog válik divattá, közkedveltté a fizikai valóságban is, ami nem elég ízléses, nem elég esztétikus, miért lenne ez virtuálisan másképp?
Az instaoldalam, ahol saját verseket, egyéb írásokat, sokszor csak gondolatokat publikálok, nem verseskötet, nem válogatás, nem sokat érlelt alkotások gyűjteménye. Nem annak szántam. Közelebb áll egy jegyzetfüzethez, bár annál azért cenzúrázottabb. Tudom, hogy nem minden jó, amit kiteszek (de pont ez volt a célom, hogy ne görcsöljek mindig a tökéletlenségeken). Nem azt mondom, hogy ezt így kell csinálni. Másnak lehet más a célja, akkor csinálja másképp, ezeken a felületeken megférnek egymás mellett a különbözőségek. Nem hiszem, hogy egyik elveszi a másiktól a teret, nem ettől függ a siker. Jó, tudom, beavatkozik az algoritmus, de ha valaki szakmai érvényesülésre törekszik, úgyis más csatornákat is keresnie kell a műveinek.
Egy kötetet összeállítottam a verseimből, megszerkesztettem, úgy két éve. Elektronikus könyv. Az például más, azzal dolgoztam, kiválogattam az arra érdemes verseket, többször átírtam őket, illusztrációkat készítettem. Édesapám, aki irodalmi szerkesztő és igencsak kritikus ebben, lektorálta is. Nem gondolom, hogy a világ legjobb verseskötete, de ha nála átment, nem lehet nagyon pocsék. Szóval, ott például kínosan törekedtem a minőségre (persze, ítélje meg, aki olvassa, hogy milyen lett, de megpróbáltam a tőlem telhető legjobbat beleadni). Viszont az insta oldalam kötetlen, öntörvényű valami, az is marad, saját magam és esetleg mások szórakoztatására, ha nem tetszik valakinek, úgysem olvassa.
Még egy dolog idevág, ezen többször vitatkoztam már. Ezt a hozzáállást nem csak magamra vagy hozzám hasonló „közönséges halandókra” vonatkoztatom. Van néhány olyan kortárs költő, író, irodalmi körökben elismert személyiségek, akik ugyanolyan kötetlenül szeretnek publikálni a közösségi média felületeken, mint mondjuk én is vagy sokan mások. És náluk sem egyformán színvonalas minden, amit kitesznek. A vita tárgya az volt, hogy nekik „szabad-e” ezt, vagy nekik már nem kellene bizonyos színvonal alá menni a nyilvánosság előtt. Vannak pro és kontra érvek, én azt gondolom, hogy nekik is szabad. Pontosan ugyanúgy, ugyanazért, amit korában kifejtettem. Szerintem az ő esetükben sem irodalmi publikációs felület a közösségi média oldal.
Mit gondolsz, az instaköltészet jelenleg hol helyezkedik el az irodalmi kánonon belül?
Nem tudom, valamelyik alsó fiókban? 😀
Szerinted milyen egy jó instavers?
Nem nagyon teszek különbséget instavers és vers között. Úgy értem, ez a kérdés számomra ugyanaz, mint az, hogy milyen egy jó vers. Amire nagyon nehéz válaszolni.
De tény, az insta felület sajátosságai valamennyire meghatározóak. Az instán a rövidebb, tömörebb írások érvényesülnek jobban, persze, ha elég ütősek, frappánsak, meglepőek, egyediek, vagy mert olyasmit fogalmaznak meg, amivel sokan tudnak azonosulni, de mégsem úgy, ahogy bárki megfogalmazná. Gyors hatás előnyben. Van a nevén nevezős „műfaj” is, az is hatásos, bár néha bosszantóba hajlik egyszerűsége miatt. Egy-két mondatos, pár szavas, sokszor evidenciákat megfogalmazó írásokra gondolok, amik azért tudnak rezonálni az emberekben, mert mindenki átéli, ismeri azt, amit mondanak, csak az emberek többsége nem mondja így ki, talán nem is tudatosítja magában így, aztán ha meglátja leírva, aha-élménye van.
Ennek ellenére hosszabb írás is lehet jó instán is. Ha nem olvashatatlanul apróbetűs 🙂 Jó megoldás a lapozós tördelés, azzal semmi bajom, van türelmem elolvasni egy jó írást akkor is, ha hosszú. Egyik kedvenc oldalon is, amit követek, hosszabb versek jellemzőek. Az a zavaró, ha nem törekszik ilyen értelemben olvashatóságra egy szerző, ahhoz többnyire nincs türelmem.
Számodra fontosak a grafikai elemek, esetleg a feed összhatása?
A vizuális élmény általában fontos számomra, de írások posztolásához nem tartom mindenképpen szükségesnek. Viszont nagyon érdekesnek találom a vizuális költészet minden formáját és az illusztrációkat is, ezekre például remek az insta felülete. Úgyhogy a válaszom végül is igen, általában fontosak számomra a grafikai elemek, de hogy mennyire érzem szükségesnek egy konkrét posztban a grafikai elemeket, függ az írás jellegétől.
Van, ahol eleve kell vizuális elem, ilyenbe bele is álltam több vonalon. Egyik a satírvers volt (blackout poetry), van egy satírvers oldalam (abbahagytam már, de ment egy ideig a @satirnaplo). Szintén blackout poetry a @magyarsatir, amit közösen szerkesztettünk páran és bárki, aki akart, részt vehetett a satírverselésben – az volt a lényege, hogy ugyanazt a szöveget satíroztuk többen, mindenki a maga versét látta meg benne, érdekes dolgok születtek ebből (már ez is abbamaradt). Aztán van a @verspaca oldal, azt is többen szerkesztettük és bárki részt vehetett, itt többnyire nonfiguratív képek (pacák) adták a közös alapot, ezekre asszociálva lehetett verseket írni. Ennek is vége, de jó móka volt.
Időnként próbálkozom illusztrációval, tényleg csak próbálkozás, az „inktober” kihívásba szálltam be, tavaly is és félig idén is. Nem profik a rajzaim, nem vagyok grafikus, de szórakoztat és írok is a napi témákhoz, ezzel kompenzálok.
A feed összhatásával alig foglalkozom. Nem vagyok elég következetes hozzá. De tetszik, ha egy oldal ilyen szempontból is egységes, van néhány nagyon szép, designos oldal, amit követek.
Mi a véleményed az instaköltészetről? Szerinted mi a legnagyobb előnye és a legnagyobb hátránya?
A költészetnek instán a felület jellegéből adódó legnagyobb előnye talán az együttműködési, kapcsolódási lehetőség. Az, hogy akár tudatosan szerveződve, akár spontánul, lehet közösen is alkotni, inspirálni egymást. Egy ideje nem vagyok túl aktív ilyen szempontból (időhiány, energiahiány egyéb dolgaim miatt), de korábban többféle virtuális együttműködésben, kommunikációban részt vettem, elég lelkesen, olykor kezdeményezőként, máskor reagáltam kezdeményezésekre. Voltak az említett közös oldalak, voltak a költészet napja köré szervezett játékok, voltak más instaköltőktől, oldalakról jövő egyéni ötletek, kezdeményezések, amikbe beszálltam én is. Én is kezdeményeztem többször, játékot vagy sztoriban felvetettem egy-egy témát, amiből közös ötletelés lett. Vannak olykor spontán reakciókból születő válasz-alkotások egyes verseimre, ezeknek nagyon örülök. És volt olyan, ez volt a legutóbbi, hogy egyik versemet, ami hangulatában, ritmusában népdalra hajazott (az is a címe, népdal) megzenésítette és elénekelte @h.flora4, egy nagyon szép hangú lány, elküldte a hangfelvételt, társítottam hozzá egyik videómat és érdekes, háromrétű közös mű lett belőle. Ennél amúgy az is érdekes, hogy több mint egy év telt el aközött, hogy rám írt, hogy megzenésítené és aközött, hogy elkészültünk vele, mégsem halt hamvába a dolog, pedig nem volt semmi tétje.
Hátránya az instának talán az, hogy van egy ideiglenesség, mulandóság az itt szereplésben. Látom magamon, vannak oldalak, szerzők, akiket nagy érdeklődéssel követek, de az az igazság, hogy nem könnyű következetesen követni valakit itt. Mert ha valamiért abbahagyja a publikálást, egy darabig hiányolom ugyan, olyan is volt, hogy ráírtam az illetőre, hogy mi van vele, de végül megfeledkezem róla. A felület jellege miatt van ez, nehéz úgy kapcsolódni alkotókhoz, oldalakhoz, hogy ne merüljön feledésbe valaki, ha nem hozza a hírfolyam. Annyi időt nem töltök itt olvasgatással, hogy végigkeressek mindig mindenkit, akit kedvelek. Nehéz egy konkrét alkotást is visszakeresni, ha az régebbi, hacsak nem mentettem el, de nem menthetek el mindent, s ha elmentem, akkor is nehéz újra megtalálni. Szóval, könnyen feledésbe merülhetnek alkotások, alkotók, ha csak itt vannak jelen.
Egy elég szemet szúró jelenség az, hogy egyre több régebb óta tevékenykedő instaköltő függeszti fel egy időre, vagy akár végleg az alkotást az Instagramon. Mit gondolsz, ennek mi lehet az oka?
Saját magamból tudok kiindulni, hogy nekem milyen problémáim vannak. Volt nálam is ilyen krízis már, most is van egy ilyen. Amikor úgy érzem, kifulladtam, ismétlem magam vagy valami negatív spirálba kerültem és folyton csak ugyanazt kerülgetem, ami frusztráló. Ez a negatívba fordulás nálam könnyen előáll. De mindezekért nem az instát okolom. Más dolgokra is igaz, instán kívül, hogy belefáradok valamibe és abbahagyom, jó esetben egy időre, de van, hogy örökre. Az írást, remélem, nem fogom.
Lehetnek más okok is, amiért valaki abbahagyja itt a tevékenységét, például támadások érik, de a magam esetében nem tapasztaltam ilyet, talán elég semleges az oldalam, nem feltűnő. Eléggé kívülálló is vagyok, minden közös dolog ellenére, amiben részt vettem. Átlagnál erősebb távolságtartás van bennem, a való életben is, ez biztos érezhető. Érdekes amúgy, ezen már többször gondolkoztam, hogy mennyire átmegy valakinek a személyisége, kisugárzása ezeken a kevéssé életszerű csatornákon is, legalábbis nekem úgy tűnik. Mintha létezne valamiféle virtuális „testbeszéd”, ami kimondatlanul, kép és hang nélkül is érzékeltet dolgokat az emberről.
Ha most meg kellene nevezned a kedvenc instaversed azok közül, amiket te választanál, melyiket választanád és miért?
Az a furcsa, hogy saját posztjaimra is vonatkozik a feledésbe merülés probléma. Nehéz erre a kérdésre válaszolnom, mert saját verseimet is nehéz visszakeresni. Néha elkezdem visszatekerni és olvasgatni, miket írtam és egészen fáradságos az elejére visszajutni. Majdnem 2000 posztom van, na, ehhez azért kell türelem.
Van egy sorozatom, fókuszba is gyűjtöttem, hogy egyben legyen, ennek egyik darabját ragadom ki, elég véletlenszerű választás:
egy utazó jegyzetei (17)
a tengernél a tengerről beszélek,
mint aki célhoz ért és tudja, nincs tovább,
megállok, azt hiszem, még mindig neked mesélek,
életről, ami hullámzik, mint a tenger, mégis áll,
sziklákról, ahogy törik a hullámokat, mint a halál
Hogy miért ez jött most elő, nem tudom megmondani, talán ilyesmi hangulatban vagyok. Amúgy azok a versek, amiket a „fehér versek” kötetbe beválogattam, mind instaversek eredetileg és szerintem elég „instásak” (jó értelemben), azokat mindegyiket kedvelem.
Mit gondolsz, manapság mennyire fontos az, hogy egy költő kötettel rendelkezzen? Elegendő-e csak a vizuális tartalom a virtuális térben?
A kötet más szerepet tölt be az olvasó számára, mint a virtuális térben megjelenő alkotások, másképp kezelhető, átlátható, bármikor elővehető, van tartalomjegyzéke, megtalálod benne, amit keresel. Úgyhogy, ha van hozzá tartalom, szerintem fontos a kötet, legalább elektronikusan.
Sokaknak csak a papírkönyv igazi könyvélmény, nekem az elektronikus könyv szinte ugyanolyan jó, sőt, már azt preferálom, mert úgy mindenhova vinni tudom az olvasmányaimat és tudok olvasni bármikor, éjjel is, anélkül, hogy villanyt gyújtanék, ezek erős szempontok nálam. Mindez azzal együtt, hogy mindig is szerettem a könyveket, könyvekkel teli lakásban nőttem fel, most is sok könyvem van és van olyan, amiből más kiadást nem is tudok megszeretni, csak ami megvan, annyira a szívemhez nőtt.
Annak, hogy a kötetemből csak elektronikus változatot készítettem, praktikus és anyagi okai vannak. Igazából szívesen megjelentetném kisebb példányszámban nyomtatásban is, hogy megfogható, lapozható legyen, jó érzés lenne. Talán jövőre meg is fogom. De ahhoz még dolgoznom kell vele, nyomdai formában elő kell készítenem és pénzt kell elkülönítenem a kiadásához. Erre se idő, se pénz nem volt mostanában. De meglátom, majd adja magát. Nem sürgős, szerencsére.
És ha már itt tartunk: mi a helyzet az offline térrel? Szerinted fontos az irodalmi lapokban, antológiákban való publikáció?
Biztosan fontos, ha egy szerző hivatásszerűen szeretne írni, például abból (is) élni, akkor mindenképpen.
Mik a jövőbeli terveid, céljaid az írással?
Inkább lelki szükséglet az írás, úgy minden mellett. Szeretek írni, annak is örülök, ha másoknak tetszik, amit írtam, de nem nagyon vannak olyan terveim, törekvéseim, hogy irodalmi berkekben sikereket érjek el. Szerintem „vegytiszta” instaköltő vagyok, úgy is mondhatnám, „csak” instaköltő 😀
Nem azt mondom, hogy elzárkózom az instán túli vagy saját kiadáson túli megjelenés lehetőségétől. De nem nagyon látom magam kiadóknál, lapoknál próbálkozni. Nem azért mondom ezt, mert rossz dolognak tartom az ilyen próbálkozást, egyáltalán nem, de nem hiszem, hogy nekem lenne hozzá energiám, lelkierőm. De ki tudja, mit hoz a jövő, volt már váratlan fordulat, lehet még.
Lírai kontent 